tragédia

Az igazán tragikus esetek sokáig elkerülték a praxist. Persze van haláleset szinte minden hónapban, de korábban főleg idősebb emberek várható halálával kellett szembenéznünk. Aztán tavalyelőtt bejelentkezett hozzám egy fiatalember, akinek a kezeletlen skizofrén felesége kiugrott az ablakon, vagy egy hónapig kómában volt, mielőtt meghalt volna. Közben a sráccal tudtam párszor beszélni, a lánnyal nem találkoztam sosem. Aztán tavaly meghalt egy fiatal AIDS-es, lymphomás páciensünk. És aztán az OEP-es betegforgalmi jelentésből tudtuk meg, hogy meghalt egy másik fiatal, vesetranszplantáción átesett férfi is. Érdekelt volna, hogy mi történhetett, de csak a múlt héten tudtam meg, amikor a feleségének lejárt a jogosítványa.
Már a telefonba mondta, hogy hát elnézést, hogy nem szólt, de meghalt a férje, mondom, tudok róla, de kíváncsi vagyok, mi történt, majd megbeszéljük, ha jön a jogsiért. Szinte pontosan egy éve történt, hogy a srác lázas lett. A szervátültetésen átesettek külön immunrendszer-szabályozó gyógyszert kell, hogy szedjenek, emiatt furcsa lefolyású fertőzéseik tudnak lenni, emiatt minden panasszal a transzplantációs szakrendeléshez fordulnak. (Ezt a férfit se láttam talán soha, a felesége jött úgy két évente egyszer, papírokat intézni.) Szóval lázas lett, és el is ment kezelőorvosához, ahol felesége elmondása szerint két oldali tüdőgyulladást állapítottak meg, ellátták antibiotikummal, majd pedig hazaküldték, azzal hogy jöjjön vissza a következő héten kontrollra. Onnantól a srác állapota napról napra rosszabbodott, naponta hívták a kezelőorvost, aki nyugtatta őket, hogy semmi, semmi, mindjárt jobb lesz. Végül légzési elégtelenség, agyi oxigénhiány és hasonlók jelentek meg, és a páciens intenzív osztályra került. Ott az influenza-járvány miatt látogatási tilalom volt, ezért a felesége csak telefonon tudott érintkezni a kezelőkkel vagy hat héten át, eközben többször elmondták neki, hogy már csak pár órája van hátra a férjének, de nem mehet be elbúcsúzni a vesztegzár miatt. Amikor feloldották a látogatási tilalmat, még egy párszor találkoztak, de már érdemben nem tudtak kommunikálni, aztán meghalt. Egyik fiuk kettő, a másik fél éves volt akkor.
Azóta eltelt egy év, mindenki mondja neki, hogy most már túl kellene tennie magát, meg új életet kellene kezdenie. Én azt kérdeztem, hogy egyedül érzi-e magát, ekkor sírt először, aztán mondta csak, hogy teljesen. Még arra voltam kíváncsi, hogy mennyire hibáztatja magát, mert úgy tűnt, bűntudata van. Erre egyébként nem nehéz rájönni, mindenkinek van bűntudata, amikor meghal valakije, mit kellett volna máshogy csinálnom, satöbbi. Azzal azonban nem segítünk, hogy figyelj má, ami történt, megtörtént, de most már blablabla, mert ezzel csak erősítjük a bűntudatot - azt sugalljuk, hogy rosszul gyászolsz, rosszul teszed, hogy nem lépsz már túl az egészen. Ehelyett támogatunk kell a fájdalom átélését újra, meg újra, főleg ilyen esetben, amikor nem volt igazán alkalom elbúcsúzni. Fel is ajánlottam páciensemnek, hogy havonta kb. egyszer beszélek vele arról, hogy áll a dologgal. Ennél sűrűbb találkozáshoz már külön pszichoterápiás szerződés kell, nem kizárt, hogy elmegyünk majd ilyen irányba is, egyelőre azonban maradunk a háziorvosi tanácsadás keretei között.