Terápiás ökumené

Reformáció a gyógyításban – kinek van igaza?

Mindnyájunkat szorongással tölt el, hogy egyre többen bírálják a klasszikus nyugati orvoslást. Nemcsak az egyes eredményeket, hanem alapvetően az egész orvosi szemlélet helyességét kérdőjelezik meg. Betegként (akár enyhe vírusfertőzésben, akár rákban szenvedünk) ide-oda kapkodva a fejünket nem tudjuk eldönteni, hogy kiben bízhatunk.

Nincs párbeszéd

A legnagyobb baj, hogy a különböző alapokon gyógyítók a legtöbbször nem állnak szóba egymással. Hasonló a helyzet a reformációhoz; a fővonal (akkor a katolikus egyház, most az akadémiai orvoslás képviselői) lenézik, jelentéktelennek tartják az új irányzatokat, emiatt a reformerek frusztrálódnak, és ha egy kis teret nyernek (mint Zwingli Zürichben, vagy egyes komplementer gyógyászok a bennük bízók körében), akkor inkorrekt eszközökkel ragadják magukhoz és tartják meg a hatalmat. Nagyon kevesen vannak, akiknek egyáltalán igényük van arra, hogy saját tudásukat összevessék a másik (harmadik...) oldal eredményeivel.

Az akadémiai orvoslás morfológiai paradigmája

Felmerül a kérdés, hogy létezik-e egyáltalán egységes akadémiai orvostudomány. Találunk-e közös nevezőt a reumatológusok, a pszichiáterek és a biokémikuok munkájának elméleti alapjaiban?

Orvoslás mindig volt, de a mai értelemben vett orvostudomány (bár ókori alapjai is vannak) a XIX. század második felében alakult ki. A fő mozgatórugó a patológia volt. Elhunyt embertársaink maradványait a boncteremben és a mikroszkóp alatt megvizsgálva, és az ereményeket szisztematikusan rendszerezve számos betegség kialakulását ekkor értették meg. A cél a betegségek okának a megtalálása volt. Amikor kiderült a baktériumok, a vegyszerek, a tápanyaghiány kóroki szerepe, számos, addig kezelhetetlennek hitt, vagy találomra gyógyított emberen sikerült segíteni. A XX. század elejére ez a morfológiai alapokon álló orvoslás egyeduralomra tett szert, a legtöbb más tevékenység kuruzslásnak lett bélyegezve. Jellemző, hogy az ebben az időszakban gyökeret vert társadalombiztosítási rendszerek is többnyire csak ezeket a gyógyító eljárásokat támogatták.

A XX. században ez a szemlélet alapjaiban változtatta meg a társadalom szerkezetét. Jelentősen megnőtt a várható élettartam, főleg fertőzésekben, szülésben, és csecsemőkorban halnak meg sokkal kevesebben, de például a rák is egyre gyakrabban gyógyítható.

A morfológiai szemlélet kritikája

Attól, hogy nem értjük, miért, még lehet hasznos egy beavatkozás. Ráadásul mindig maradnak feltáratlan részletek, mindenre kiterjedően nem is lehet semmilyen folyamatot megmagyarázni. Például mondhatjuk, hogy a tuberkulózisnak a mycobacterium az oka, de mi az oka annak, hogy egyeseket megfertőz, másokat nem? Immunológiai? Szociális? És a szociális különbségeknek mi az oka? Végtelenségig görgethetjük az ok-okozati láncolatot. Valójában az oki és tüneti kezelések elkülönítésének nincs is értelme, oknak azt hívjuk, ahol éppen a tudomány tart, de lehet, hogy holnap ugyanez már tünetnek fog számítani.

EBM – az új paradigma

Napjainkban a klasszikus orvoslás paradigmaváltáson megy keresztül. Létrejött a bizonyítékon alapuló orvoslás (evidence based medicine, EBM), ami egy statisztikai szemlélet. Ebben a megközelítésben nem az a lényeg, hogy mi egy betegség oka, vagy mi egy gyógyítóeljárás hatásmechanizmusa, hanem hogy jobban járnak-e az adott módszerrel kezelt betegek a kontrollcsoport tagjainál.

Az EBM alkalmazásának nagyon szigorú feltételei vannak. Egy új gyógyszer bevezetéséhez például legalább tíz évnek kell eltelnie. Először állatkísérletekben, meg sejttenyészeteken tesztelik az ígéretes molekulát. Ha minden jól megy, akkor jöhet az emberi kipróbálás, először néhány önkéntesen, aztán betegeknek egy nagyon szigorúan kiválasztott szűk csoportján, és végül, ha tényleg hatásosnak tűnik a gyógyszer és nincsenek nem várt mellékhatások sem, jön a nagy vizsgálat. Egyszerre több ország centrumaiban több ezer (ma már sokszor több tízezer) pácienst választanak be, véletlenszerűen két csoportba sorolják őket, és a fele társaság a vizsgált gyógyszert, a másik fele pedig egy teljesen ugyanolyan, ám hatóanyagot nem tartalmazó tablettát (placebo) kap. Fontos, hogy a kezelőszemélyzet sem tudja, ki melyik csoportba tartozik, nehogy metakommunikációjukkal segítsék a pácienseket a „megfelelő” hatás „kifejlesztésében”. A résztvevőket rendszeresen kontrollálják, adatokat gyűjtenek tőlük, majd a végén a számítógép elárulja, hogy ki volt a kezelt csoportban, és ki a kontrollban, összehasonlításukból pedig megtudjuk, hogy érdemes-e szedni azt a gyógyszert másoknak is. 

Az EBM kritikája

Az EBM legnagyobb hátránya, hogy ebben a formában csak gyógyszerekre működik. Műtétből, pszichoterápiából, akupunktúrás kezelésből nem lehet placebót csinálni. A gyógynövényterápia és a homeopátia pedig nem molekulákban, hanem komplex természetes anyagokban (növény, kristály) gondolkodik, itt megint problémákba ütközik a placebo elkészítése. Persze össze lehet vetni a kezelést kapottak adatait azokéval, akik máshogy (vagy sehogy) próbáltak gyógyulni, de ekkor már számottevő az a tényező is, hogy a páciens mennyire bízik az adott kezelésben. Az egyén szempontjából ugyan mindegy, hogy mitől gyógyult meg (vagy maradt beteg), de ha egy módszer bevezetése, társadalombiztosítási támogatása, egy új terápiás inztézmény létrehozása a kérdés, akkor már kemény statisztikai adatokra van szükség. Ezért az egészségpolitika sokkal szívesebben támogatja az EBM-mel alátámasztott eljárásokat, a többi paradigma képviselői pedig ellenzékbe szorulnak.

Minden politika

Ha bármelyikünk meg kíván honosítani egy komplementer módszert, ahhoz azt valamilyen szinten össze kell tudni hasonlítani a klasszikus technikákkal. Már ha lehetséges. Ugyanis a legtöbb paradigma nem csak a terápiás módszerben, hanem már a probléma felvetésében is eltér egymástól. Például számos olyan ember kap pszichoterápiás kezelést, akik pszichiátriailag nem betegek, vagy például a homeopátia egyik fő eszköze az alkati kezelés, amit egészségesnek számító emberek szednek hónapokon, éveken át. A hagyományos kínai orvoslás pedig energiaáramlást tartja szervezetünk központi dinamikájának, és nem pedig a vérkeringést, mint mi.

Ahhoz, hogy egy módszer hatásosságát fel tudjuk mérni, nagyon sok emberen kell kipróbálni, és nagyon szisztematikus adatgyűjtésbe kell fogni. Ehhez pedig pénz, infrastruktúra és tárgyi tudás, továbbá az eredmények validálásához előzetes hatósági engedély szükségeltetik. Mindezeket az tudja beszerezni, akinek vannak kapcsolatai. Vannak, akik felevszik a kesztyűt, és megpróbálnak a hivatalos úton érvényesülni, mások pedig legyintenek, hogy „ezekkel úgyis mindegy, fő, hogy én tudom a dolgomat”.

Ezen utóbbi csoport tagjainak munkássága az, amely a legjobban megosztja a társadalmat. Mivel meg sem próbálják eredményeiket összehasonlíthatóvá tenni, nem lehet eldönteni, hogy jobban, vagy rosszabbul járunk-e velük. (Előre amúgy sem lehet tudni semmit. De legalább a nagy számok, a statisztikai összehasonlítás meglenne!) Ám attól, hogy nehezen ellenőrizhető módszerről van szó, még lehet bennük valami. Sokszor magunk is rokonszenvezhetünk az adott módszer kiindulópontjával (elég megemlíteni a sajtóban sokat elemzett otthonszülés példáját). Ehhez hozzájárul a kezelésben részt vett ismerőseink eufóriája (amiben persze szerepe lehet az ellenzékiség izgalmának is), úgyhogy lassan teljesen elbizonytalanodunk.

A reformáció okozta véres konfliktusok a hitvitáknak köszönhetően csillapodtak. Létrejött az ökumené, ami nem azt jelenti, hogy mindenkinek igaza van, hanem azt, hogy kész vagyok mérlegre tenni, összehasonlítani a saját álláspontomat a másokéval, és nem ítélem el azokat, akik más következtetésre jutottak, mint én. Ugyanilyen vitákra, szakma-ökumenikus szemléletre lenne szükség a gyógyító eljárások terén is.