Pszichoszomatika

A leggyakoribb előítélet az orvosokkal szemben, hogy nem látnak túl a saját szűk szakterületükön, vagy ha viszonylag szélesek is az ismereteik, csak a test működéseit tekintik problémának. A laikus közönség jelentős része komplex, pszichoszomatikus orvoslást igényel, ezzel azonban az a probléma, hogy nincs sok elfogadott tudományos törekvés a testtel és a lélekkel kapcsolatos ismeretek összehangolására. Hogy mégsem reménytelen a helyzet, azt három, magyar származású kutató munkásságából is láthatjuk.

Selye János

Osztrák anyától és magyar apától született 1907-ben, Komáromban volt gyerek, majd Prágában lett orvos – szép monarchia-beli indulás. Egész életében kutató volt, közvetlenül nem gyógyított. Biokémiával kezdett foglalkozni, az endokrinológia, azaz a hormonok viselkedése, hatása érdekelte a legjobban. Akkor ez egy éppen kibontakozóban lévő tudományág volt, alig voltak ismeretek a témában. Néhány hormont tudtak csak azonosítani, és még az is nyitott kérdés volt, hogy egyáltalán mely szervekben termelődnek a hormonok. (Mondjuk ezen a téren még ma is vannak meglepetések, a nyolcvanas években fedeztek fel egy, a szívben termelődő, és a só-víz-háztartásra ható hormont, a kilencvenes években pedig egy, a korábban passzívnak hitt zsírszövetben termelődő anyagcsere-szabályozó fehérjét azonosítottak.) Selye (aki ekkor már Kanadában élt) alapkísérlete az volt, hogy egyes szervek a kivonatát adta be élő, egészséges egereknek, és módszeresen rögzítette a hatást. Arra számított, hogy az adott szervekből származó különböző hormonoktól függően más és más változás lesz majd mérhető, ám nagy meglepetésre a kiváltott hatás nagyon hasonló volt. Ekkor alkotta meg Selye a stressz koncepcióját: a stressz a károsító tényezőtől független nem-specifikus védekezési válasz. A kísérleti állat (vagy akár az ember) nagyon hasonló állapotba kerül, ha fájdalmat érez, ha éhes, ha be van zárva, vagy ha fél. A tünetek közismertek: szívdobogásérzés, pupillatágulat, nyugtalanság, étvágytalanság, és még sorolhatnánk. És itt lép be a pszichoszomatika: ugyanilyen stressz tapasztalható lelki megterhelések esetén is, mint például szeretteink halálakor, párkapcsolatunk felbomlásakor, vagy akár olyan egyszerűbbnek mondható esetekben is, mint amikor a gyerekünk érettségizik. Selye nyomán intenzív kutatások indultak a stressz-hatás részleteinek tisztázására, ma már tudjuk, hogy mely hormonok a felelősek ezért a reakcióért, tudjuk, hogy az agynak mely részei, milyen idegsejt-kapcsolatokon keresztül vesznek ebben részt, és mindezt képesek vagyunk gyógyszeresen befolyásolni is. (Sokak szerint nem a gyógyszeres stressz-csökkentő technikák a leghatékonyabbak, ám a többi, azaz a relaxáció, az akupunktúra, és a többi komplementer módszer nem a hagyományos orvoskutatások talaján fejlődtek, Selyének nincs köze hozzájuk.)

Franz Alexander

A szintén Budapesten, Alexander Ferenc néven, 1891-ben született tudós, Selyéhez hasonlóan szintén biokémikusként kezdte a pályáját. A húszas években ismerkedett meg Freud munkásságával. Ekkor ismerte fel, hogy a pszichoanalízis segítségével esetleg tanulmányozhatóak a testi betegségek hátterében meghúzódó lelki konfliktusok is. Berlinben, majd 1930-tól kezdve Chicagóban élt, és itt teremtette meg az első nagy pszichoszomatikus kutatóbázist. Módszerük alapja a különböző betegségekben (a kutatás elején főleg gyomor-bélrendszeri bántalmakban) szenvedő pácienseknél feltárt, korábban nem tudatosult konfliktusok összehasonlítása volt. A pszichoanalízis lényege az a felismerés, hogy nagyon sokszor nem tudatos szempontok határozzák meg cselekedeteinket, döntéseinket, szóval az életünket. Az első néhány életévben olyan alapvető tanulási folyamaton megy keresztül minden ember, ami döntő hatással van a későbbi életére, de amire később nem tud visszaemlékezni. Ezekben a kiskori éveinkben tapasztaltuk meg, hogy mi a szeretet, mennyire számíthatunk embertársainkra, milyen érzés az, ha valamire nem vagyunk képesek és számos más alapvető tapasztalatunk is innen származik. Ezek a tapasztalatok, akár pozitívak, akár negatívak, az élet minden területén fontosak. Emiatt az esetlegesen ebben az életkorban átélt lelki traumák a legkülönbözőbb utakon nyilvánulhatnak meg a későbbiekben. Többek között – Alexander legalábbis ezen az állásponton volt – testi betegségek formájában.
Alexanderék óriási ismeretanyagot halmoztak fel, de a gyakorlatban csak mérsékelten sikereik voltak. Nem mintha a fenti összefüggés ne lenne meg, erre sok más adat is utal, hanem a gond az, hogy ezeket a korai sérüléseket nagyon nehéz gyógyítani. A gyógyszeres kezelés, bár Alexander koncepciójához képest tüneti kezelésnek imponál, sokkal hatékonyabban szünteti meg az ilyen jellegű panaszokat.

Bálint Mihály

Szintén Budapesten született, szintén orvos lett, szintén biokémiával kezdte, szintén külföldön teljesedett ki a pályája. Még Budapesten lett pszichoanalitikus (akkoriban ez volt az egyetlen jól kidolgozott mélylélektani irányzat Európában, mindenki analízist tanult, akit a lelki működések érdekeltek), később származása miatt Angliába menekült. Az analízis elméletében is jelentőset alkotott, de igazán világhírű a háziorvosokkal folytatott kutatómunkája miatt lett. A pszichoterápia egyik alapvetése az, hogy a terapeuta és a páciens közötti kapcsolat minősége döntő a gyógyító munkában. De vajon igaz-e ez a hagyományos orvoslásra is? Van-e terápiás hatása az orvos személyiségének? Vagy csak a helyesen felírt gyógyszerek, a szépen kivitelezett műtétek számítanak? Bálint munkássága során egzakt módszerekkel bizonyította, hogy az orvos fellépésének, és a pácienssel való terápiás kapcsolat minőségének döntő szerepe lehet a kezelés sikerességében. Ma az egész világon vannak Bálint-csoportok, ahol orvosok (és más segítő szakmákban dolgozók) jönnek össze azért, hogy tökéletesítsék a szakmában való emberi helytállásukat.

Magatartásorvoslás

Három nagy tudóst mutattunk be, akik nagyjából kortársai egymásnak, és akik elég régen dolgoztak ahhoz, hogy megfelelően rá lehessen látni munkásságukra. Ám felmerül a kérdés, hogy hol vannak ők most? Mennyire használhatóak az eredményeik ma? Van-e esély a pszichoszomatikus szemlélet elterjedésére a XXI. század orvoslásában? Vagy mindig kuruzslónak lesznek megbélyegezve azok, akik a pszichét is számításba veszik?  Megítélésünk szerint a helyzet nem egyszerű, de nem is reménytelen. Az elmúlt évtizedekben bontakozott ki a magatartásorvoslás (behavioral medicine), mint önálló orvosi tudományág. Megközelítése szerint az emberek mindennapi viselkedése, életmódja a központi téma. A mindennapoknak a betegségekkel való viszonya kétirányú. Egyrészt a betegségek korlátozhatják az életvitelt (kerekesszék, hallucinációk, nehézlégzés), másrészt az életvitel betegségeket okozhat (dohányzás, védekezés nélküli szex, nehéz fizikai munka). Ezen prevenció-központú szemlélet szerint nincs értelme a szomatikus versus pszichés vitának, egész emberben kell gondolkodni. Az egyes emberek rossz vagy jó állapota számos, egymással szövevényes ok-okozati kapcsolatban álló tényező függvénye. Nincs igazán jelentősége azon merengeni, hogy mi a tüneti és mi az oki kezelés (az okok mögött újabb okok deríthetőek fel, és így tovább). Az orvoslás akkor válik hatékonnyá, ha megtaláljuk azt a pontot, ahol a legjobb hatásfokkal tudunk beavatkozni, természetesen lehetőleg még a betegségek kialakulása előtt. Ehhez pedig az emberek tájékoztatására, előrelátásuk, motivációjuk fokozására van szükség. Ez nem könnyű vállalkozás, de a magatartásorvoslás képviselői számos ötlettel állnak elő.

A magatartásorvoslás nem az egyetlen terület, ahol a testi és lelki tényezők szétválasztásának szükségtelenségét bizonygatják a szerzők. A lényeg az, hogy meg legyen bennünk a komplex szemlélet iránti vágy. Nem könnyű holisztikusan dolgozni, de érdemes törekedni rá.