nem volt hajlandó

Valamiért egyszer csak megkérdeztem, hogy szerette-e a férjét. Hát eleinte szerettem, de aztán nem, durva lett. Meg is verte? Meg, igen, persze. És hogyhogy, mennyi idő után durvult el? Hát vagy tizenöt évig rendben volt minden, és csak utána, de hát elég volt az is, mert ötven évet voltunk házasok. Na és hogyhogy, nem tudja kötni valamihez, hogy mitől változott meg? Hát nem, azaz hogy de hát igen, kiderült, hogy a férfiakhoz vonzódik inkább. Volt is ilyen kapcsolata? Hát volt, igen, és akkor lett durva. Közösülni akart, de olyan módon, amire én nem voltam hajlandó, és akkor megvert. Az első férjemet szerettem igazán, aki meghalt a háborúban, negyvenötben orosz fogságban.

--

Meghallgatja az ember, és akkor szokott jönni a kérdés, hogy akkor miért húzott ki harmincöt évet, miért nem vált el. A lightos válasz az, hogy jajj, hát abban az időben még nem volt szokás válni. Inkább én úgy gondolkodnék tovább, hogy állandó bántalmazás mellett mennyi önértékelés marad. Mert ha állandóan azt kapjuk, hogy semmi vagyunk, aki csak arra jó, akkor egy idő után el is hisszük, és akkor nem fogjuk tudni, hova, merre mehetnénk, meg mi már úgyse fogunk kelleni soha senki másnak. Meg aztán lehet ám kötődni egy ilyen kapcsolatban is, és akkor a kilépésnek még csak a gondolata is elviselhetetlen szorongást okoz, őt legalább már ismerjük, de egy másik, ha ugyanilyen durva lesz, csak máshogy?

Morvay Krisztina, még mielőtt politikus lett volna, írt egy jó könyvet erről Terror a családban címmel. Ő ott egyértelműen mások bevonására helyezi a hangsúlyt, minél többen tudnak a helyzetünkről, annál kevésbé vagyunk kiszolgáltatottak (persze, könnyű azt mondadni).