Európában - önreflexió

Az igazság az, hogy már közben is gondolkoztam, hogy megírjam-e, így írjam-e meg azt a levelet, meg hogy feltegyem-e a blogra. Látszólag szép, kerek a válaszom, klasszul megvédtem magam a váratlan támadástól, rendbe tettem a dolgot. Jogom van hozzá, csak hogy partnerem esetében van egy bökkenő - az, hogy gyászol. Gyász - mégpedig feltehetőleg friss gyász, hiszen háziorvos-testvére elvesztését követően most keres új kezelőorvost - esetén nem ugyanazok a normalitás határai, mint egyébként. A gyászolónak szabad szélsőségesebben, azaz agresszívebben vagy éppen visszahúzódóbban, csapongóbb érzelmekkel vagy éppen túl-fegyelmezetten, kiszámíthatatlanul vagy éppen precízen viselkednie.
Mindig igaz, de gyász esetén még kirívóbban igaz lehet, hogy a szubjektív igazság nem ugyanaz, mint az objektív. Objektíve valóban semmi kötelezettségem nem volt a hölggyel szemben, de ő mégis érezhette úgy, hogy van. Ebben az esetben elutasításomat bántónak érezhette, és ezen nem segített emailjére adott válaszlevelem sem.
Most már csak az a kérdés, hogy mindezen ismeretek birtokában hogyan módosítsak stratégiámon. A rendelőben sok az éles interakció, valahogyan rendbe kell tenni a kapcsolatokat. Nem pszichoterápiás rendelés ez, hogy minden korrekcióért én legyek a felelős. Nincsen se idő, se nyugalom az átgondoláshoz, viszont sokszor azonnal kell reagálni, ezernyi szempont között a páciensek tudattalan, szubjektív igazságát is értékelni.