érszűkület

Fájdalommal jár – perifériás érbetegség

Az éltető oxigén a tüdőben az erekbe kerül, és a véráram útján jut el minden porcikánkhoz. Oxigénre állandóan szüksége van a sejtjeinknek, ennek hiányában egy-két perc alatt leállnak a munkával. Érthető tehát, hogy ereink állapota milyen alapvető része az egészségünknek.

Az erek teljesen behálózzák a szervezetünket. A szívből induló vastag artériák fokozatosan egyre kisebb és kisebb ágakra szakadnak, így a vér eljut minden sejtünkhöz, vagy legalábbis a közelükbe. A legkisebb ágacskákat hajszálereknek hívjuk. Ezeknek már olyan vékony a fala, hogy azon keresztül az oxigén és a tápanyagok ki tudnak jutni az érpályából, így aztán a környező sejtek igény szerint felhasználhatják őket. A bomlástermékek és a szén-dioxid pedig ugyanitt, a hajszálerekben kerülnek be a vérbe, ahonnan az egyre nagyobb és nagyobb ágakba összeszedődő vénák viszik el szívbe, majd tovább a tüdőbe, ahol a szén-dioxid újra friss oxigénre cserélődik, és kezdődik minden elölről. Az egészben tehát a hajszálerek a legfontosabbak, ott történik a lényeg, a szív és a többi erek „csupán” arra valók, hogy a vérkeringést fenntartsák.

A szív-érrendszeri betegségek

Mindebből talán érthető, hogy miért tulajdonítunk olyan nagy jelentőséget a szív-érrendszer megbetegedéseinek. Ha az oxigén egyszer csak nem jut el a célhoz, akkor az adott szerv nagyon beteg lesz. Ha eljut, csak nem elegendő mennyiségben, az adott szerv akkor is beteg lesz, csak nem olyan hirtelen. Az szív és az erek betegségei mind-mind ide vezetnek: akár megreped, akár elzáródik, akár fokozatosan beszűkül egy ér, vagy akármilyen okból csökken a szív pumpafunkciója, akkor az ellátott területen oxigénhiány lesz.

Látszólag sokféle betegség tartozik ebbe a csoportba, ám ha jobban meggondoljuk, a legtöbbjük az érelmeszesedésre vezethető vissza. Egészséges erek fala nem szokott megrepedni, a meszessel előfordul. Egészséges érben nem képződik vérrög, a meszes érfalon viszont kialakulhat, ez pedig érelzáródást okozhat. Az egészséges erek képesek mindig a megfelelő mennyiségű vér szállítására, a meszes, szűkült erek kapacitása azonban csökkent.

Alsó végtagi érszűkület

Az érelmeszesedés elvileg bárhol kezdődhet, ám három helyen kiemelten nagy a probléma jelentősége. A szívizmot a koszorúserek látják el vérrel, ezeknek a betegsége krónikus szívelégtelenséghez, vagy hirtelen szívinfarktushoz vezethet. Az agyba áramló vér akadályoztatása esetén agyi iszkémiás (iszkémia = oxigénhiány) betegségről, vagy szélütésről beszélünk. A harmadik kritikus terület a végtagok, különösen az alsó, az itteni érszűkületet egyszerűen perifériás érbetegségnek szoktuk nevezni.

(Gyakori, hogy a szakemberek a legnagyobb jóindulattal sem tudják elmagyarázni a páciens állapotával kapcsolatos tudnivalókat. Ennek az egyik oka az, hogy a szaknyelv máshogy használ egyes szavakat, mint a köznyelv. Például az orvosi szlengben a láb kizárólag a lábfejet jelenti, és amit a normális beszédben lábnak hívunk, az orvosul „alsó végtag”.)

Az alsó végtagi vérkeringési betegség évekig-évtizedekig semmilyen panaszt nem okoz, ebben a szakaszban csak műszerrel lehet kimutatni az elváltozást. Ilyenkor van lehetőség szűrni, ami már csak azért sem lenne nehéz, mert egy sima vérnyomásmérővel meg lehet találni a tünetmentes betegeket. Ha ugyanis fekvő helyzetben az alsó végtagon lényegesen alacsonyabb vérnyomást mérünk, mint a felsőn, annak feltehetőleg érszűkület az oka, ilyenkor feltétlenül részletesebb kivizsgálásra és a hatásos kezelés megkezdésére van szükség. A második szakaszra az jellemző, hogy a nyugalmi oxigén-igényt még elbírják az erek, de terheléskor már felmondják a szolgálatot. Terhelés alatt elsősorban a gyaloglást értjük, bár nyilván a futás, biciklizés stb. is ide tartozik. Az átlag magyar életmódból adódóan nem a húszkilóméteres túra háromnegyedénél szoktak jelentkezni a panaszok (ez még nem jelentene súlyos károsodást, a kezelésre is több lehetőség lenne ilyenkor), hanem akkor, ha már a szokásos mindennapi két-háromszáz métert sem tudja legyalogolni az illető. A legjellemzőbb, hogy a beteg időközönként a fájdalom miatt megáll egy-két percre, majd újra megtesz párszáz métert. Ezt a „kirakat-nézegető járás”-nak becézett állapotot a páciens és a környezete is felismerheti, ha ilyenkor kérnek segítséget, akkor talán még van menekvés a visszafordíthatatlan károsodás elől.

Nem úgy a harmadik szakaszban, amit a nyugalomban, éjszaka is jelentkező fájdalom jellemez. Fájdalom és fájdalom között nagy különbség tud lenni, például abból a szempontból, hogy hosszú távon mennyire szokunk hozzá. A forróság, vagy a szúrás okozta fájdalmat meg lehet szokni, van, aki puszta kézzel veszi le a kuktát a tűzről, vagy kesztyű nélkül szedi a bogáncsot. Ám az oxigén-hiányhoz nem lehet hozzászokni, a perifériás érbetegek fájdalma is csak fájdalomcsillapítókkal csökkenthető ideig-óráig. Ilyenkor már életmóddal, gyógyszerrel nem megyünk sokra, értágító, vagy ércserélő műtétben lehet még reménykedni. A negyedik stádiumban az oxigénhiány következtében szövetelhalás van. Ez általában a lábujjakon szokott kezdődni, majd kezelés nélkül egyre feljebb vándorol a folyamat. Az üszkösödés az eseteknek csak egy kis részében gyógyítható ércserével, a legtöbbször előbb-utóbb amputációba szokott torkollni a helyzet.

A csapból is ez folyik

Nem sok olvasónk van, aki még nem hallott arról, hogy minden második ember szív-érrendszeri betegségben hal meg. Az is közismert, mi is megírtuk már, hogy ebből a szempontból a nők lassan teljesen utolérik a férfiakat. Nem titok az sem, hogy mi okozza a betegséget: dohányzás, magas vérnyomás, magas vércukor, magas vérkoleszterin. A perifériás érbetegek között mintha különösen sokan lennének azok, akik a felelősséget a génekre, a környezetre hárítják (ez személyes benyomás, nem hivatalos adat). Az érintettek jelentős része egészen a végletekig nem egyezik bele a jelentős javulással kecsegtető értágításba, vagy ércserébe sem, miközben a cigit nem hagyják el, a fogyásra nem törekszenek. Csak remélni tudjuk, hogy a következő generációk számára már magától értetődő lesz, hogy egészségi állapotukért, munkaképességükért, teherbírásukért elsősorban saját maguk felelnek, így a leginkább rajtuk múlik az is, hogy családjuk meddig és mennyire számíthat rájuk.