Elhízás és testzsírszázalék

Az elhízás korunk járványos népbetegsége, ez az egyik legnagyobb egészségügyi probléma. A legtöbbször a testtömeg alapján döntjük el, hogy ki a normális, és ki van elhízva. Azonban a mérleg sok mindent nem árul el, ezért más jellegű vizsgálatra is szükség lenne.

Minden ember testében van zsírszövet, ez anyagcserénk egyik nagy bázisa. Amíg a szénhidrátok a májban és az izmokban raktározódnak, a fehérjék pedig a legnagyobb mennyiségben szintén az izomban, addig a zsíranyagcsere szempontjából a raktár a zsírszövet. Ebből mindenhol van, nemcsak a bőr alatt, de a mélyben a szervek között is, főleg a hasban, a női mellnek pedig a teljes szerkezetét zsír alkotja. Talán ezért is van, hogy a nők szervezetének normálisan mintegy 30%-a zsír, amíg a férfiaknál ez csak kb. 25%. Ez hatalmas számnak tűnik egy olyan kultúrában, ahol a zsír alapvetően valami csúnya, elkerülendő, megszüntetendő dolgot jelent, de meg kell nyugtatnunk a kedves Olvasót, hogy egészséges körülmények között ez a helyzet.

Az elhízás a zsírszövet felszaporodását jelenti. Ez nem csak a külső megjelenés szempontjából probléma, hanem azért is, mert egyúttal az anyagcsere szabályozása is megváltozik. Az elhízás ugyanis többnyire (egyes kutatók szerint mindig) együtt jár az anyagcserét szabályozó hormonok rendszerének a károsodásával is.

Ezek közül első helyen kell beszélni az inzulinról. Ez az anyag a hasnyálmirigyben termelődik, és a véráram útján eljut mindenhova, így a májhoz, az izmokhoz és a zsírsejtekhez is. Hatására csökken a zsírok lebontása, a zsírszövet inkább raktározni kezd, miközben a máj és az izmok a vérből cukrot vesznek fel és kezdenek égetni. Ha valaki túltáplált, annak a szervezete több zsírt raktároz a kelleténél. A megnövekedett zsírraktárak állandóan löknék ki magukból a zsírokat, ennek megfékezésére egyre és egyre több inzulin termelődik, ettől viszont a raktárak tovább nőnek. A helyzetet súlyosbítja, hogy a sejtek egyre érzéktelenebbek lesznek az inzulinra, hiába nő meg a vérben a mennyisége, mégis olyan jelzések jönnek vissza a hasnyálmirigybe, hogy kevés az inzulin (ezt nevezik inzulin-rezisztenciának). Emiatt, bár szegény inzulin-termelő sejtek már nem győzik a munkát, mégis megnő a vérben a cukor és a zsírok mennyisége, aminek számos nagyon súlyos következménye van. A szabad cukor és zsír ugyanis kontrollálatlanul lép reakcióba más molekulákkal, ez a folyamat pedig első helyen szerepel a szív- érrendszeri életveszélyes betegségek kialakulásának okai között.

A felvázolt kóros folyamat nem mindenkinél egyformán megy végbe. Egyeseknél elsőként a cukrok anyagcseréje borul fel, ezt hívjuk 2-es típusú cukorbajnak. Másoknál a koleszterinszint változik meg először, ezt zsíranyagcsere-zavarnak nevezzük. Sokaknál az elhízás sokáig nem jár mérhető anyagcsere-változással. Ám a szövődmények nem feltétlenül a laboratóriumi határértékektől függenek, egyeseknek már elvileg normális szintek mellett is károsodhat a szívük, a szemük, a veséjük. Ezért az elhízást önmagában betegségnek kell tekinteni.

De ki számít elhízottnak? A legelterjedtebb módszer ennek eldöntésére a testtömeg-index kiszámítása. A kilógrammban mért testsúlyt (bár szigorúan véve nem helyes, a magyar nyelvben a súly és a tömeg ugyanazt jelentik) elosztják a méterben (pl. 1,75) mért magasság négyzetével. Az így kapott érték a testtömeg-index (angol rövidítése BMI), mely 19 és 25 között normális, 30-as érték felett pedig súlyos elhízásról beszélünk. A BMI hátránya, hogy gyerekeknél, serdülőknél nem használható, továbbá, hogy egyes esetekben hamis eredményt ad. Nem veszi ugyanis számításba, ha a vizsgált személy izomzata, csontozata, vagy például a felgyülemlett víz (ödéma) eltér az átlagostól.

Nem elég tehát tudnunk a súlyunkat, azt is kell ismernünk, hogy testünk hány százaléka zsír. Ezt pedig igen egyszerűen megállapíthatjuk. Közismert, hogy a víz jól vezeti az elektromos áramot, és ez igaz a szervezetben található vízre is. Az egyetlen szövet, amelyik kevés vizet tartalmaz, a zsírszövet, ennek sokkal nagyobb az elektromos ellenállása, mint az összes többinek. Ha két végtag (pl. a két kéz, vagy az egyik kéz és az egyik láb) között áramot, akár nagyon enyhe, érzékszerveinkkel nem is észlelhető áramot áramoltatunk, akkor a mért ellenállásból kiszámolhatjuk, hogy szöveteinknek mekkora része alacsony, és mekkora része magas zsírtartalmú. Meg fogjuk kapni testzsírszázalékunkat, ennek ismerete pedig mélyebben megvilágítja, hogy egészséges-e a zsíranyagcserénk, mint a puszta testsúlymérés.

A testzsírszázalékot nem csak egyszer érdemes megmérni. Ha valaki túlsúlyosnak (most már pontosabb lenne azt mondani: túlzsírosnak) bizonyul, és fogyókúrába fog, vagy fokozott edzésbe kezd, annál ezzel a módszerrel lehet a legpontosabban követni az eredményt. Tipikus probléma, hogy az edzés során a zsír átépül izommá, ettől pedig a testsúly nem csökken. A fogyókúrázó csalódottan felhagy a próbálkozással, pedig nem kellene, mert nyilván egészségesebb lett az anyagcseréje. Azonban ha testösszetételét is meghatározzuk, látni fogjuk, hogy igenis van eredmény.

A módszernek számos felhasználási területe van még, főleg azoknál a betegségeknél, amelyek a víz felszaporodásával járhatnak (vese, máj, szív). Mindennek ellenére az általános orvosi gyakorlatban nem terjedt el ennek az eszköznek a használata. Ennek reális okai is vannak: ahhoz, hogy egy módszert a mindennapi rutinban alkalmazzunk, nagy esetszámon kell igazolni a megbízhatóságát. A testösszetétel meghatározásának belgyógyászati alkalmazásával kapcsolatban még nincs elegendő adat ahhoz, hogy emberek gyógyítását ennek eredménye alapján végezzük. Ám az edzés és a fogyókúra megtervezéséhez már világszerte használják – csak nem sokan. A készülék legegyszerűbb változata már tizenötezer forint körüli összegért kapható, a vizsgálat anyagköltsége gyakorlatilag nulla, körülbelül két percet vesz igénybe, tehát nagyon egyszerűen kivitelezhető mérésről van szó.

Orvosi munkánkat egyre bonyolultabb eszközök segítik. Az egyre fejlettebb és fejlettebb technológia számtalan ember életét menti meg, vagy teszi könnyebbé. Ezzel párhuzamosan azonban nem feledkezhetünk meg egyszerű műszereinkről sem. A lázmérő, a vérnyomásmérő, a reflexkalapács, vagy az EKG mellett a testösszetétel meghatározásának is ott lenne a helye a mindennapi gyakorlatban.